Esetem Fernando Magellánnal és az űrnyelvvel
E-mailt kaptam a Magellán-ködből.
Vírusgyanús szöveg, szólt a záradék,
csak akkor töltse le, ha ismeri a fela-
dót. A feladó maga Fernando Magel-
lán, s így személyesen nem ismerhe-
tem, de, kockáztatva a vírusveszélyt,
letöltöttem az űrnyelvű szöveget, a-
melyet a Google Translate ekkép-
pen magyarított le számomra: Dezer-
tőr patkány, bejártam nemcsak Világ,
de is Világűr és Világidő. Nincs ban
Univerzum luk, is ott megtalállak,
véged! Azóta szorgalmasan szoron-
gok s tanulom az űrnyelvet – megál-
lapítandó, valóban nekem szól-e a le-
vél, s ha igen, földkerülő hajóinak
melyik dezertőrjével tévesztett össze
señor Magellán? Az űrnyelv egyéb-
ként rendkívül bonyolult, szintaxisa
a gravitáció, alanya az Univerzum, ál-
lítmánya az Univerzum folyamatos tá-
gulása, szókincse a csillaghalmazok:
az űr minden csillaga egy-egy űrszó.
Ezt az apokrif „világnyelvet” űrábé-
cés könyvem ignota nyelvű bevezető-
je szerint hibátlanul feltehetően csak
maga az alkotója, a Teremtő beszéli.
Fekete
A csarnai[1] kiskút meséli: a forrásom ma
már nem forr s nem is fekete. S nem emlék-
szem azokra az ószláv időkre, amikor még
buzgott a vizem és engem Čьerna vodának[2].
S tulajdonképpen nem is tudom, mi-
lyen, ami fekete, mert például a velem átel-
lenes napos hegyoldalban a szőlő piros, s
fölöttük a nap is nagy, piros delavári szőlő-
szem. Mi az hát, hogy fekete? Reggelente a
cseh fináncok zöldellő cserfának öltözve lo-
pakodnak ki ide, az éjszaka eltolt országha-
tárt helyére tolni. Feltehetően ők sem isme-
rik a fekete színt. Amikor a közeli kisrét-
pusztai juhászt agyonverték, s a gyilkos ben-
nem mosta le kezéről, arcáról a vért és a sa-
rat, azt beszélték, egy időre fekete lett a vi-
zem. Nem igaz (én már csak tudom, az eset
után sokáig bűntudatom volt, társtettesnek
éreztem magamat): a vér, sár s víz keveréke
koporsóbarna. A fekete szín idegen a mező-
től, természettől, valószínűleg csak az em-
ber találmánya. Unokám, a csupán néhány
száz méter hosszú Csarna-patak se tudja, mi
az a fekete, de őt a rövid görbék, kanyarok s
egyenesek óvodája után még várja a Gortva
és a Rima folyócskák alapiskolája, s amíg a
Duna egyetemét is kijárja, sok mindent lát-
hat, az útja végén, akár a Fekete-tengert is.
Prószavers
Díva a szeplőit a posztantropocén vers, a
kondenzált metaforák és a mikropercepci-
ók rétegesen felrakott, gazdag sminkje alá
rejti a látens divatot: a prózát a versben.
S én hová rejtsem az előtolakodó prózai
történetemet, ha az már maga is sminkje
valaminek? Szereplői tudnák, minek, de
rajtam kívül valamennyi néhai, én meg,
aggságomnál fogva, a megidézett képnek
csak a staffázsaira emlékszem, s hogyha
valami lényegesre is, azt csak most te-
szem hozzá a régvoltakhoz. Azt viszont
határozottan tudom, hogy a magyar nyelv
szárazföldi Óperenciáján, valahol Tolná-
ban, Baranyában, kitelepített rokonaink-
nál, lagziban voltunk, az ottani jelentések
úgy bújtak ki a bennszülött nyelvtárgyak
burkából, mint dió a zöld köpönyegéből:
a csonthéj is újabb köpönyeg volt. Értet-
tük is, nem is barátaink, rokonaink idió-
máját. A lakodalmi asztalon prósza s gör-
he, lepény két néven a háború utáni serce-
gő világ tepsijében, a félbunyevác meny-
asszony prószának, a palóc vőlegény gör-
hének mondta. Én pedig mint vendég, má-
sodéves filosz és szépreményű költő, behú-
zott nyelvvel, tapintatosan elhallgattam,
hogy viszályunk lepénye tulajdonképpen
közönséges málé. – Aztán mégis győzött
bennem a tudálék, s azzal a szerény meg-
jegyzésemmel véltem lezárni a lakodalom
nyelvkonferencia-részét, hogy akár a pu-
dingé, a prószagörhe próbája is az evés. S
most, mikor próbálok minderre visszaem-
lékezni, előbb jut eszembe a prósza és a
próza homonímiája, mint az, hogy szep-
lős volt-e a lagziszínház dívája, a meny-
asszony. Akkor persze, magam is palóc,
lélekben megrögzött görhedrukker voltam.
A prószában csak annyit láttam, hogy a bu-
nyevácok a kukoricalisztet proszonak hív-
ják, a görhe viszont maga volt számomra a
titok: ahány hangzó, annyi antenna múlt
jelentések felé. S hogy minek a sminkje
a fentebbi történet, az legyen e prószavers titka.
[1] Csarna = a szláv „fekete” magyarosított formája
[2] Čьerna voda = ószláv, jelentése „fekete víz”
(Megjelent az Alföld 2025/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tillmann Hanna grafikája.)
Hozzászólások